Az ország évszázadokig teljesen el volt zárva a külvilágtól, még az angolok sem tudták gyarmatosítani, így nagyrészt kimaradt a 20. század radikális gazdasági és társadalmi változásaiból.
A királyságban az 1950-es évekig feudális viszonyok uralkodtak. Nem voltak modern városai, ipara, aszfaltút-hálózata, papírpénze, kórházai, postaszolgálata, iskolái és a lakosság túlnyomó része elszigetelt falvakban önellátó gazdálkodásból tartotta fenn magát elektromos áram nélkül. A huszadik századi történelem során a szomszédos buddhista országokat sorra megfosztották az önállóságuktól. Ladakhot 1842-ben Indiádhoz csatolták, Tibetet 1950-ben Kína rohanta le, a Szikkim Királyságot 1975-ben pedig szintén India kebelezte be. Bhután joggal érezhette magát sebezhetőnek ebben az időben, ezért mindent megtett azért, hogy oly módon lavírozzon a nagyhatalmak között, mint ütközőállam, hogy megőrizhesse viszonylagos szuverenitását.
Az ország modernkori történelme az eddigi öt király nevéhez fűződik. Amikor a negyedik király Jigme Singye Wangchuck 1972-ben megörökölte a trónt, egy végtelenül elmaradott országot kapott. A király úgy gondolta, hogy kicsiny területük, csekély gazdasági erejük és a katonai erő hiánya okán a sajátos kultúrájuk az egyetlen tényező, amely identitásukat megőrizheti. Az ő nevéhez fűződik a modernizáció és bruttó nemzeti boldogság filozófia elindítása, amely mára Bhután védjegyévé vált. A koncepció megszületése 1976-ra nyúlik vissza, amikor az akkor 22 éves negyedik király egy nemzetközi tárgyalása során sajtótájékoztatót tartott. Egy indiai újságíró megkérdezte tőle, hogy Bhutánban mennyi a GDP értéke. Szerette volna zavarba hozni őt a riporter, hiszen tudta, hogy Bhutánban ekkoriban nem létezett semmilyen ipar és gazdaság. A fiatal király hirtelen azt válaszolta a provokatív kérdésre, hogy neki a bruttó nemzeti boldogság fontosabb, mint a bruttó nemzeti termék. Az anekdota olyan népszerű lett, hogy életre kelt a „bruttó nemzeti boldogság” (Gross National Happiness) fogalma, ami az ország hivatalos fejlesztési politikájává vált amellett, hogy egy egész tudományágat (a boldogságkutatást) szerveztek köré. A király 1999- ben feloldotta a televízióra vonatkozó tilalmat is. A kábeltévét az 1998-as foci-világbajnokságnak köszönheti az ország, ugyanis akkora volt az érdeklődés a foci iránt, hogy királynak óriás kivetítőt kellett állíttatnia a fővárosi stadionba, hogy a lakosok nézhessék. A következő évben ebből okulva, megkoronázásának 25. évfordulóján, pedig megajándékozta népét a televízióval és kiépítette a kábeltévéhálózatot. Az internetet a kétrezes évek elején vezették be. A 90-es évektől a televízió és média segítségével naiv oktató műsorokon keresztül szisztematikusan terjeszteni kezdték a bruttó nemzeti boldogság ideológiát, amiben elmagyarázták az embereknek a fejlesztési irányelv négy alappillérét azaz: a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmet, a kultúra megőrzését és a felelős
kormányzást. A bruttó nemzeti boldogság iskolai tantárggyá vált, középületek és iskolák falára festették a definícióját, bevezették a nemzeti boldogság napot, készült nemzeti boldogság dal valamint létrehozták a Boldogság Kutatóközpontot is, amely öt évente felméri a lakosság boldogságindexét. A központ a kutatási eredményeken alapulva fejlesztéspolitikai javalatokat tehet a parlamentnek a lakosság boldogságszintjének növelése érdekében. A koncepciót az ENSZ-ben is bemutatták 2012-ben, felkeltve ezzel a Nyugat érdeklődését apró, de gyönyörű országukra.
(Forrás: Valcsicsák Zoltán: Álmomban Bhutánban ébredtem. Oniva, Budapest, 2015. www.bhutankonyv.hu)
